Kalitka keringő

A padló fényes sugárban villan fel a fürge felmosórongy nyomán, tánca tisztaságot lop a szürke kis konyhába. Csatateret rehabilitál, mocskot, romokat tüntet el. Ez az egyszerű darab fa, a végén ázott rongycsomóval képes a pillanat töredéke alatt mindarra, amire én sok éve képtelen vagyok. Rendbe hoz mindent…

Reggel korán ébredt, szinte hangtalanul bújt ki a takaró alól. Mindig csodáltam, milyen légies. Kislányos vékony alkata, hosszú, hátára omló barna fürtjei eszembe juttatták azt a törékeny, zavart egyetemista lányt, aki furcsa ruhákban járt és akibe anno beleszerettem. Mindig rejtélyes volt és nem hittem el, hogy pont engem választott. Azt gondoltam, csak az enyém lehet.

Nem emlékszem már, mikor kezdődött. Bárcsak tudnám, hol volt az a pont, mikor valami elhasadt benne. Valami, ami jóvátehetetlenül tátong a mai napig, amiből az a sok sötétség származik. Ha lehunyom a szemem, csak hideget érzek. Nem tudom, volt-e valaha meleg; az a zsibbasztó léhaság, mikor a testek szétválnak, mikor a légvétel ütemes zihálássá halkul, mikor elmosódnak a tér és idő határai. Nem emlékszem, bárhogy kutatom időről időre végig az elmém legeldugottabb zugait.

Valahogy soha nem értettem igazán, sosem tudtam, mi rejlik a köd mögött. Talán be sem akart engedni, vagy ha mégis, hamar rá kellett jönnie, alkalmatlan vagyok erre. Igen, ő valóban megpróbálta, de én…  én nem vagyok ehhez elég. Sosem voltam. Az egyetlen, amit adni tudtam neki a rajongásom és a biztonság látszata volt, semmi más. A törékeny madárnak talán kalitka ez, és az én hibám, hogy a földön tartom. Hogy itt lehessen velem..

Nem maradt más, csak a vörösboros pohár ismerős koccanása az asztalon, a halk sziszegése, mikor a húsomba mélyeszti a körmeit. A nyála fröccsenése, mikor minden szavával engem gyaláz. Csak nézem és hallgatok némán, még akkor is, mikor már vékony ujjai a hajam ellen vonulnak.

Süvöltve, ádázul küzd ellenem, én pedig becsukom a szemem és várok. Ha magamhoz szorítom, hosszan vergődik, akár a csapdába esett állat, aztán szép lassan elernyed. A vékony karok csak csüngnek az oldalamon, majd szinte észrevétlenül siklanak fel a hátamon, félszegen fonódva körém. Szaggatottan lélegzik, a tüdeje halkan sípol. Szinte alig hallom. A számban a jól ismert fémes íz, az ökle után tompán lüktet az arcom bal oldala. Mindig ez megy. Násztánc, háború, élve boncolás. Akár az évszakok, úgy váltakoznak szigorú egymásutánban. Keserédes szimfónia, öröklétig tartó színdarab.

Hogy képes-e máshogy létezni, nem tudom. Hogy én tudok-e? Képtelenség. Az én jussom ez az örökös vereség, a húsba vágó kegyetlenség. Nézem, ahogy tollászkodik, apró teste ringva száll a lépései nyomán. Rám néz és nem lát semmit. A szeme merev, a mosolya rég nem az enyém már. Már valahol máshol jár. Tudom, holnap majd visszarepül. A tollain a másik zamatával, de visszajön. Mindig visszajön. Én pedig időről időre, ezer sebből vérezve is a jéghideg csöndben, tárva hagyom előtte a magányosan álló, rozoga kalitka ajtaját.