Nincs visszaút

A cigaretta füstje lágy táncot járt a levegőben, ahogy szippantás újabb szippantást követett. Már az idejét sem tudta, mikor gyújtott rá utoljára. Szinte el is felejtette, milyen jól is tud esni egy-két slukk. Szemét marta a szemfesték és a könnyek keveréke, de képtelen volt kinyitni őket. Jobb itt a sötétben..

El sem hitte az egészet. A fejében zakatoló gondolatok éktelen káosza eltompította, halk zihálása, szipogásai némi levegőhöz engedték, de a mellkasában lüktető fájdalom egyre csak erősödött. Akármennyire próbált megnyugodni, a torkát szorította a sírás. Még ilyenkor is magára parancsolt: „nem, nem engedem”. A megkönnyebbülés lehetősége olyan távolinak tűnt számára, mint a gondtalan, együtt töltött napok emlékképei.

Mikor Rá gondolt, belesajdult a szíve. Rá, akit olyan tisztán és olyan elánnal, szinte józan eszét elveszítve, alázattal és tele kételyekkel, de mindig fájdalmasan igazul szeretett. Úgy érezte, a benne tátongó űr kitölti a mellkasát, erővel helyet csinálva a sajgó semminek, amit a férfi árulása vájt belé. A kétségbeesés lassanként lopózott az agyába, egyre élesebben maga mögé utasítva a hatalmas fennforgást. Nem, nem lehet. Nem lehet minden hiábavaló: a közös éjszakák, az élmények, az álmatlanság órái, melyeket átitatott a fagyos kétségbeesés..

Jéghideg fém tette semmissé a bőre melegét, ahogy a fegyver a combjához ért. A fa markolat valamelyest tompította a robosztusságot, amelyet a pisztolyon érzett. Súlya alatt megrogytak az elefántcsont színű szatén fodrai; az anyag és az ész is rég engedett már a fegyver hatalmának. Cikázó emlékképek, elnyújtott sóhajok, a mellkasában egyre erősödő tompa fájdalom. Igen, ez lesz a sorrend, így kell következzenek. „Nincs visszaút, megteszem” hajtogatta magában, majd egy utolsó mélyet szippantott alig pislákoló cigijéből, végül görcsös mozdulattal kettőt hajtott az ablaklehúzó karon és kihajította a csikket a mellette hosszan elnyúló országút felé. Indulás…