Szabadon

A vágtató szél szinte elragadja a kezem, ahogy kinyújtom a kocsi ablakán. Selymesen körbefonja az alkarom, csiklandozza az arcom és táncba hívja a hajam elkóborolt tincseit. Minden nyugodt és lágy. Lassan, nagyokat lélegzem, a lábam a műszerfalon pihen. Szabad vagyok és olyan fiatal, mint soha talán. Hömpölygünk az alkonyra forduló gyér napsütésben, a huzattól idétlenül hunyorogva nézek ki az ablakon. A szél az oka. Elhord mindent, ami belém ült: a port, a koszt, mindent, ami letapadt.

Újra lélegzem. Az ablakok mind lehúzva és mi csak hajtunk; el, messze innen. A rádióban valami régi country ballada szól, de nem ismerem fel. Talán Johnny Cash vagy Chuck Berry lehet. Van valami elemi a mély hangú country és bluesénekesekben.

Már kislányként is vonzottak a nagy, színpadra kívánkozó szerelmek, a mindent elsöprő elemi szenvedély, amiről a rádióban bús hangon énekelnek. Kiszámíthatatlan érzések és még kiszámíthatatlanabb, rejtélyes nők. Ezt mindig nagyon csíptem bennük és valahol magamban is a fülledt ösztönösségüket kerestem. Nem a Famme Fatale-ok ellentmondást nem tűrő szexualitását, hanem azt a mágnesességet, ami egy magamfajtát megkerülhetetlen tényezővé tehet.

Az a lány akartam lenni, akit mágikus köd vesz körül, akit senki nem ismer igazán, akiről az ember nem tudja eldönteni, hogy odalépjen hozzá, vagy óvakodjon tőle. Magányos szerep, de erről akkor még fogalmam sem volt. Csak az idea élt bennem egy olyan nőről, akivé mindig is válni akartam és aki talán soha nem is létezett.

A menetszél időről időre rántott egyet vékony, lenvászon ingemen, himbálózásába szinte magam is beleszédültem. Lassan fordítottam felé a fejem; rezzenéstelenül figyelte az utat. Sűrű szőke hajába túrtam, mint mindig, mikor hosszabb útra mentünk. Szeretem ezt a rituálét: a szememmel követni a karja erezetét, ahogy a kormányt fogja, a nyugalmat, amivel az országutat kémleli. Ha nyugodt, én is az vagyok. Tarkója fölött rátaláltam arra a régi sebhelyre; tudtam, óvatosnak kell lennem, ezért inkább hozzá sem értem. Mikor a feje tetejére tévedtem, a jól ismert mozdulat fogadott: a tenyerembe tolta magát, lágyan simult hozzám, én pedig tovább cirógattam. Így suhanunk mi az úton, ahol csak ketten vagyunk. Egymással, vadon, szabadon. Azt hiszem, ilyen érzés élni, szabadon lélegezni.

Igen, ezek mind mi vagyunk…