Záróra

Hideg, téli délután volt, mégis izgatott rezgésektől vibrált a levegő az aprócska kávéházban. A sarokban ültünk, túl a kezdeti, ficergős izgalmon kellemesen, de még kicsit feszülten beszélgettünk. A pincérlány egyedül állt a pultban és unottan a körmét babrálta, semmit sem érzékelt a mellette zajló tusából. Rajtunk kívül nem volt más vendég.

Már egy ideje csendesen ültem mellette, épp egy görbe este még görbébb történetét mesélte, nagy átéléssel. A karjaival furcsán hadonászott, ami egész nevetségesen hatott, de ügyeltem rá, hogy ne keltsem még csak a látszatát sem annak, hogy a történeténél az előadásmódját sokkal jobban élvezem. Teljes testével felém fordult, mint aki egy egész embertömeget lelkesít a harcmezőn. Lehengerlő volt, de engem valami más kötött le, fontosabb dolgom volt. Figyeltem őt, szótlanul pásztáztam a teste apró jeleit, a tekintetét.

Hideg, kék szempár tele fénnyel, mégis valami viszolygást kelt mélyen a zsigereimben. Nagy hóhányó, lerí róla. Vonzó, de túlságosan is jól megkomponált performance ez az egész. Beetetésnek sem utolsó, de már tudom, mit szeretnék.

Azt kéri, beszéljek én. Nevetek és ferdén felnézve rá, kedvesen válaszolom, hogy ugyan, jó hallgatni a törtneteit. Elhintek néhány információfoszlányt arról, mi történik a baráti körben, mert mi is tudunk jókat mulatni, ha úgy hozza az élet. Méltatom az előbb hallottakat és valamilyen gyermeki zavart érzek, mikor mindeközben ránézek. Figyel rám, keresi a tekintetem, szinte már tolakodó az érdeklődése. Az egész lénye sugároz valamilyen mohóságot, fojtogató agressziót. Mindent magának akar, és ezalól én sem vagyok kivétel. Mosolyog rám, miközben fejben már a következő lépésnél jár. Bár a sejtjeim zsibognak, jelzik a veszélyt, én mégis belemegyek a játékba.

• 

A számat nézi, és bár fel-feltekint rám, miközben beszélek, mégis időről-időre visszatéved rá a pillantása. Ahogy folytatom a mondandómat, magam is észreveszem, hogy valahogy lassabban formálom a szavakat, kis szünetekkel, könnyen gördülnek ki belőlem, végig bukfenceznek a fogaimon, le egészen az ajkam vonalán.

Mint egy bakfis, olyan hiretelen jövök zavarba ettől a buta évődéstől, de már túl vagyok azon, hogy a fegyelmezettség oltárán áldozzam fel ezt a szórakoztató kis játszmát. Csak egy tizedmásodpercnyi a bizonytalanság, de ez elég, hogy a sereg megkezdje a csatát.

A hátamat óvatosan fészkelem bele a nagy párnák puha anyagába, biztonságot keresve, mielőtt eldördül a startpisztoly. Aztán egyszer csak mindketten nevetésben törünk ki, mikor egy ostoba csajozós trükkel próbálja átfogni a vállamat, sikertelenül. Megtörik a jég és én sem érzem többé prédának magam.

Ez a pillanatnyi oldottság elég ahhoz, hogy sakkjátszmából hirtelen valami igazira váltsunk. Mindketten zavarban vagyunk, mintha újra gyerekek lennénk, akik elször fogják meg egymás kezét, természetesen titokban. A hajamat a fülem mögé tűröm, miközben nevetek, és ezzel valami elindul köztünk. Elhallgat és mélyen a szemembe néz, miközben érzem a tenyerét az arcomon. Egy hang sem jött ki többet a torkomon, a szememet ösztönösen behunyom. A csókja édesen forró, nekem pedig mintha többé nem lett volna levegőm.

A kávézóban mozaikos falai megszűntek körülöttünk, mintha messzire kerültünk volna az egész valóságunktól. Belefeledkeztünk a pillanatba, a saját univerzumunk egyetlen, csókban összefort középpontja voltunk. Aztán az első, fájóan kellemes lélegzetvételt követően ez a „mivilágunk” lassan kúszott ki belőlem, mintha egy pillanat alatt vált volna semmmivé. Kellemes vibrálás csorgott minden tagomba, szégyenlős, mégis meleg pillantásokat váltottunk egymással, hiszen volt egy közös titkunk. Olyan helyre szöktünk, ahova senki más, mégsem vették észre, még a körmét unottan babráló pincérlánynak sem tűnt fel, hogy távol járunk. Csak mi tudtuk, mi történt valójában, amíg messze jártunk és csak ketten voltunk.

Odakint, a hűvös téli égen vastag felhőkbe burkolózott a Hold. Lassan minket is elért a lámpafoltos utca néptelenségének érzése, amely lassan szivárgott be a kávézó oldalát alkotó színes üveglapokon át. A pincérnő lezárta a kasszát, sürgetőn áttörölte az asztalokat, mi pedig csak mosolyogtuk, mert bár a rejtekhelyet elhagytuk, a titok kettőnk között marad. Köszöntünk, majd kiléptünk az ajtón és két, távolodó sziluettet rajzoltunk az utca kövére. Este nyolc körül járt, záróra volt…