Átjössz, ugye?

A fürdőszoba padlóját már rég nem éreztem annyira kényelmesnek, mint mikor három órával ezelőtt lekuporodtam rá. Egy ostobán kegyetlen és megterhelő napon voltam túl, a hűtőből pedig elfogyott a bor, úgyhogy szép nap ez a halálra, ha engem kérdeznek. Negyed óra telt el úgy, hogy zombiként kabátban és mezítláb bolyongtam a tök üres lakásban, végül – mint mindig – ezúttal is a fürdőszoba mellett döntöttem. Ezt a helyiséget egyre gyakrabban választottam fullasztó nyomorúságom megélésének helyszínéül, aminek nagyját persze általában én okoztam saját magamnak.

Az utcákon hetek óta folynak a zavargások, a regnáló kormány ellen százezrek tüntetnek. Már minden létező hírportál erről a kis országról tudósít és arról, hogy betelt a pohár. Márpedig szépen tele lett: olyannyira, hogy az elkeseredett, dühös tömeg megbénított jóformán mindent a városban. Megkönnyebbülést kéne éreznem, mikor a híradásokban azt látom, amire vágytam: fiatalokból, gyerekes családokból és idősekből álló ember-tengert, ami könyörtelenül igyekszik tisztára mosni mindent, amire az elmúlt évtizedekben mocsok került, de a gondolataim mégis akörül a fiú körül járnak, akit évekkel ezelőtt, a vonaton pillantottam meg először.

Ahogy rá gondolok, megint érzem a mellkasomban azt a szorítást, ami a hideg fürdőszoba kőre kényszerített. Akkor jól esett a csempe hidege, ahogy sütötte a meztelen talpamat és segített összeszedni kicsit a mindenfelé szétszéledő gondolataimat. Egy éve nem láttam és nem is beszéltem vele, de napok óta őt látom, mikor éjjel lehunyom a szemem. A ráncot a homlokán, ahogy csendesen, figyelemmel hallgatta, mit beszélek, a hosszú szempilláit, mikor álomba szenderült mellettem és az átható, acélkék tekintetét, amitől olykor levegőt venni is elfelejtettem.
Néha elképzelem, ahogy azok a szemek a TV-re tapadnak, és ő is látja ezt a fennforgást. Eltűnődik-e, hogy mi lesz ezután, vagy napról-napra él és -hozzám hasonlóan – beszariként kuporog a fürdőszobában, ahova alig szűrődik be a kinti tömeg moraja?

Kiváncsi vagyok, eszébe jutnak-e a heves vitáink a nappali szőnyegén, mikor egymást túlharsogva, már kicsit csiccsesen próbáltuk meggyőzni egymást, hogy az nem lehet, az képtelenség, hogy az embereket a végletekig nyomorítsák és birkaként tűrjenek és ő engem kanapéforradalmárnak, én pedig őt ezért szemétládának neveztem. Mikor mímelt sértődéssel a konyhába vonultam, hogy ő utánam jöjjön, majd a maga módján – csókokkal és csikizéssel – megleckéztessen a fene nagy rátarti különszámomért, amit mindig akkor játszottam el, ha egy vitában alul maradtam.

Egy lövés dördült el a szomszéd utcában és bennem a vér is megfagyott a gondolatra, hogy ő is ott lehet valahol. Kint ég a világ, én pedig itt kuporgok a hülye kis menedékemben, kamaszmódra elmerülve az érzelgős emlékeimben. A kintről beszűrődő kiáltásokat tompa zajnak hallottam ahhoz képest, ahogy a fülemben zakatolt a saját szívverésem, ha arra gondoltam, hogy őt is magával sodorhatja a tömeg. A mellkasomban jeges rémületet éreztem, hogyha arra gondoltam, baja eshet, de mikor a telefonomért nyúltam volna, mozdulni sem tudtam.

Hirtelen a világ legbénább dolgának hatott, ami átfutott az agyamon. A gondolat, hogy egy évvel ezelőtt mekkora idióta voltam és most, mindennek a végén csak rá vágyom. Elképzeltem, ahogy rápillant a telefonjára és undor ül ki az arcára, vagy értetlenség és döbbenet, ami talán rosszabbul is esne, mintha szimplán ki nem állhatna engem. Valljuk be, minden oka meglenne erre, mert fájdalmat okoztam neki és gyáván viselkedtem, mikor fel kellett volna vállalnom azt, amit iránta éreztem.

Amíg az utcákon egyre nagyobb volt a káosz, én a fürdőszoba sötétjében lejátszottam az egészet: ahogy a kezébe veszi a telefont és meglátja az üzenetemet, amiben ráborítom az összes félelmemet. Amiben leírom neki, hogy nyomorultul érzem magam és tudom jól, ahogy ő is tudja, hogy már rég múltidő vagyok neki, de az egész rohadt világvége nem ijesztett meg mindaddig, amíg nem éreztem azt, hogy ő az egyetlen, akivel bennégnék a szaros lakásomban és még meg is köszönném a lehetőséget. Mert ha ma, vagy holnap vége lesz mindennek, akkor ugye Te minden eddigi ellenére, akkor Te majd…

Hirtelen csend lett az utcán; olyan kongó némaság, ami bántotta a fülemet. Már mindenem sajgott a fürdőszoba kövén, mikor eldöntöttem, hogy három óra agónia után elég volt a talpamat bizsergető hideg csempéből. Az előszobába mentem, mezítláb a csizmámba léptem és nagy levegőt vettem. Pár másodperc tétovázás után, a bolondok megbékélt mosolyával az arcomon elővettem a telefonom. Az ujjaim egyik betűtől a másikig siklottak, majd pár másodperc múlva két szó villant fel a képernyőmön. Átjössz, ugye? – formálták az ajkaim a hangtalan szavakat, miközben a kijelzőn árválkodó üzenetet olvastam. A csendet a lakáskulcs csörgése törte meg, de bennem néma, jól eső béke uralkodott. Ma már akár véget is érhet az egész világ.