Hotel mementó

Csend van, a hallban minden tompa és homályos. A várakozók karján felváltva kergette egymást a párás ablaküvegből áradó hideg, és a kandallótűz melege. A szálloda szalonja üres volt és békés, csak elvétve lehetett hallani a személyzet távoli, fojtott hangját.

A másodikon lomha léptű, gömbölyded szobaasszony tolja rozoga szennyes kocsiját. A folyosón csak a kerekek halk nyikorgását lehet hallani. Ez kíséri útján a görnyedt, ráncos arcú nőt, akinek mogyoróbarna bőre szinte feketének hatott a sötét folyosók gyér fényében. Végigjárja a hotelszobákat, eltüntetve a jeleket, amiket az előző éjszaka vendégei hagytak maguk után. Dúdolva pakolja a használt törölközőket fehér vászonzsákjába, majd az ágyak huzatolása következik. Rutinszerű, gépies mozdulatokkal szabadítja meg először a párnákat, majd a takarókat gyűrött köntösüktől, melyek még viselik az előző éjszaka bűnjeleit. 
Leránt, megráz, felhúz, helyre rak. Leránt, megráz, felhúz, helyre rak. Tökéletesen megkomponált zenemű minden reggel 7 és 10 óra között. Szobáról szobára, időről időre.

Szereti az ágyneműket. Az elkenődött rúzsfoltokat, lesírt szemfestékeket, ahogy keverednek a kesernyés izzadsággal és a gőzölgő testek gyenge párájával. Ezek a mosásra váró, foltos textíliák számára mind történeteket mesélnek, szinte beszélnek hozzá. Ismeri a rejtekhelyül szolgáló szobák titkait, minden egyes mozzanatot, amit elfedett az éj. A csap szélén felejtett jegygyűrűk, használt óvszerek és véres sebtapaszok őrzője ő, minden történetük tudója. Olyanoké, melyek házasságokat, politikai pályákat pecsételhettek volna meg egy életre, és a szenvedélyes éjszakák titkainak kulcsa mind az ő kezében van. 
Mint a cirkuszban a tenyerekből, úgy jósolt a gyűrött ágyneműkből és a szemetesek tartalmából.

Kéjelgő milliomosok, reményvesztett szerelmesek, fiatal utcalányok, tévelyedett házasságtörők, hittérítők, pszichopaták, perverzek, szuicid írók, hangos családok, szökevények, gyilkosok – mindannyian nyomot hagynak a cigarettától sárguló tapéták, foltos szőnyegek és összegyűrt paplanok között.

Ezek a másnak értéktelen, visszataszító tárgyak édes hangon szólnak hozzá, feltárják előtte egész valójukat, ő pedig megőrzi a titkukat. Sosem beszél, ha mégis inkább csak mormol valamit az orra alatt. Senki sem sejti a mogorva, furcsa öregasszonyról, hogy milyen jól ismeri a kinti világot, és az emberi természet legsötétebb oldalait. A lidérceket, akik ezek között a falak között találnak menedékre, az országúti hotelszobák derengő sötétjében.

A zsákok tele vannak, az ágyakon ropogós, hófehér ágynemű terpeszkedik. Az ablakokon beáramló fény vakítóan fedi fel a szoba makulátlan tisztaságát és a szőnyegpadló bíbor kontrasztját. Most minden olyan más; érintetlen és világos.
Jöhettek! – dörmögi az asszony alig kivehetően, mintha régi ismerősökhöz szólna. Ahogy a kötényébe nyúl, halkan összekoccan a kulcsokkal a kis üveg, amelynek alján már csak fél korty maradt a maró italból. Halványan elmosolyodik, az erős konyak csípi fogatlan szája szegletét. Némán bólintva int búcsút a szobáknak, kulcsra zárva őket a másnapi viszontlátásig.