Nem fogadott hívás

Még a Nap is alig járt az alvó város fölött, mikor a lány felébredt. Súlyos pillái lassan emelkedtek egyre feljebb, utat engedve a reggeli világosságnak. Nem sürgette az ébredést: hagyta, hogy a szemhéja néhány pillanatra finoman lecsukódjon, visszacsempészve az éjszaka sötétjét a napfénytől derengő motelszobába.

A puha, hófehér ágynemű hűvösen ölelte körül a kéjtől csöpögő sziluetteket, a szoba levegőjét betöltötte a nemrég még összeolvadt testek bódító párája. Egyedül ez árulkodott arról, amit mindeddig elrejtett az éjjel. A szűk szoba jellegtelen falai, az illatok hiánya, a bútorokból áradó groteszk puritánság volt bölcsője és nyughelye is annak, amit nem lehet kimondani.

Azt gondolta, most így kell lennie: minden könnyű, nyugodt, kellemesen meleg és ringató. Ez a csendes kis menedék olyan volt számára, mint egy ládika, ami féltett kincset rejt. Titkos örömök, árulás és olyan dolgok is otthonra találtak itt, amelyekről soha nem gondolta volna, hogy megteszi majd.

Végre megengedhette magának a szabad döntés illúzióját és azt, hogy az élmény most igazán az övé lehet. A csukott szemek mögé nem lopóztak még be a bűntudat árnyai, minden melegen ringató és fásultan émelyítő volt ebben a békés némaságban. Csak szuszogás és lassan dobogó szívek az egyetlen bitorlók a csend uralmában.

A mobiltelefon csörgése otrombán szaggatta miszlikre a hazug béke illúzióját. Két, lélegzet nélküli pillanat, mely órányi hosszúnak tűnt a kétségbeesett tagok merevsége mellett. „Csak ne ébredj fel, kérlek, ne ébredj fel!”– sivalkodott a gondolat egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben, ahogy az éjjeliszekrényen tombolt a telefon dühös, szűnni nem akaró rezgése, és a Név vibrálása a képernyőn. A rettegés elszorította a torkát, alig kapott levegőt. „Hallgass már el, hagyd abba” – gondolta, miközben esetlenül kapkodva kereste a készülék oldalsó gombját, és vége lehet..

A hirtelen beállt némaságot hatalmas lélegzetvétel követte. Olyan, mint mikor hosszú idő után, a víz alól bukkan fel az ember – az életet, a túlélést jelentő első lélegzetvétel. Lehunyta a szemét és tenyerét ziháló mellkasára tette, hogy megnyugodjon. Vetett egy gyors, riadt pillantást a mellette szunnyadó árny felé, de az mozdulatlanul várta, hogy a sötétséget lassan felváltsa a fény. 
„Hála az égnek” – suttogta alig hallhatóan, majd egy óvatos sóhajjal visszanyerte a hidegvérét. Szégyent érzett, de megkönnyebbült attól, hogy a férfi nem ébredt fel.

Félénken újra a telefonra sandított, de a képernyő mozdulatlan volt és sötét. A megkönnyebbülés sós könnyei árkot vájtak a frissen ébredt bőr hamvas tisztaságába. Végtelenül szánalmasnak érezte magát ebben a pillanatban; szinte bújkál, mint egy gyerek, aki rosszat csinált. De mégis miért, ha az egész csak egy játék? Legalábbis annak indult a legelején, végül már mégsem az. Ahogy a félhomályban oldalra nézett, úgy érezte, mindenét odaadná egy pillanatnyi bizonyosságért, hogy a férfi mellett van a helye. Semmi mást nem kérne, csak egy kis hitet abban, hogy működhetne köztük ez az egész és végül nem hiábavaló az áldozat, amelyet meghozott a boldogságáért. Pontosabban azért, hogy életében először végre tegyen valamit csak magáért.

Óvatosan az ágy szélére ült, és a szemközti falon unottan aláfüggő tükörbe meredt. Látta sírástól vörös szemeit, kócos haját; legszívesebben összetörte volna azt a vacak üveglapot. Egy olyan lány nézett vissza a tükörből, akire soha nem akart hasonlítani. Mélyen magában tudta, hogy ez az egész ugyanúgy része annak, aki valójában. Csak ez az árnyékosabb, önzőbb énje, amely akkor bújt elő, mikor zárt ajtók, és ismeretlen világok tárultak fel előtte.

Úgy érezte, hogy ezelőtt sosem élt igazán. A rátelepedett sötétség, a mocsok és minden fájdalom ellenére tudta, hogy a testében pulzáló lüktetés az élet hamisíthatatlan jele, és ezt akkor sem veszítheti el, ha kerserves árat kell fizetnie a boldogságáért. Keserves döntés előtt állt, és a mérleg serpenyőiben két élet lapult. A helyes és jó választás határai elmosódtak, de a lelkiismeret szorítása mögül tisztán érezte, mit kell tennie.

A mellette eddig békésen fekvő alak hirtelen mozgolódni kezdett. A lány kézfejével sietve letörölte a könnyek maradványait, gyorsan visszacsusszant a takaró alá, arccal a szoba távolabbi vége felé. Érezte, ahogy az erős kar határozottan, mégis gyengéden a dereka köré tekeredik, de mozdulatlan maradt, és behunyta szemét. A vállán érezte az álmos szerető forró, pirkadati csókját, benne az éj összes melegével és ettől a teste megint súlytananá vált. Így most újra jó, végre megint jó..

A városszéli motelszoba rejtekén, két egymásba fonódó sziluettet rajzoltak ki a redőnyön átlopózó napsütés első, vékony sugarai. A hívott szám nem elérhető. Kérjük, ismételje meg hívását később…