Ütős cucc

Beszélnünk kell az Eufóriáról

A tv hőskora óta minden korosztálynak megvan a kultsorozata. A nyolcvanas években mindent vitt a Dallas, a kilencvenes évek egyértelműen a Jóbarátok uralma alatt telt, az elmúlt 10 év pedig nem szólt másról, csak a Trónok Harcáról, az Agymenőkről, a Szolgálólány meséjéről és a Stranger Things utolsó évada is rohamosan közeledik. Most, hogy a legnépszerűbb sorozatok egymás után búcsúznak el a rajongóktól, nehéz kiválasztani egyetlen igazán meghatározó alkotást. Egyszóval: a választék óriási és mi egyre kevesebbet alszunk, hiszen mindig van egy rész, amit még nem láttunk…

A csajos áskálódásokról szóló vagy különböző gyilkosságokat megúszós, de egyre inkább azonos sémákat körbetáncoló sorozatok helyett nemrég olyan ütős cuccra bukkantam, hogy a fal adta a másikat. Az HBO sajátgyártású gyöngyszeme, az Eufória első ránézésre akár tökéletes fogamzásgátló kampány is lehetne: drogfüggő tizenévesekről szól, akik a felnőttkor határán kénytelenek megtanulni, hogy az élet nem a Tuti gimi és a Bajos Csajok keveréke. Nem tudom megszámolni hányszor gondoltam arra az epizódok nézése közben, hogy ha lesz gyerekem, tuti oxigénsátorban tartom majd a pincében, mert a világ egy szörnyű hely. Mikor az ember túl van az első sokkon rájön, hogy ebben a sorozatban pont az a lélegzetelállító, hogy a maga mocskos, züllött és tűpontos, de szórakoztató módján valódi.

Rue és társai

Az élete alakítását nyújtó, szuper tehetséges ex- Disney-üdvöske, Zendaya játssza Rue-t, a bipoláris személyiségzavarral küzdő tizenéves lányt, aki rákbeteg apja gyógyszerei bekapkodásától kamaszkora végére eljut odáig, hogy konkrétan hallucinogén drogokon él. Egy nem épp sikeresnek mondható elvonót követően próbál visszailleszkedni a mindennapokba és a középiskolás létbe, de ahogy ezt sejteni lehet, nem megy minden zökkenőmentesen. 

A történet során egy olyan korosztály mindennapjaiba csöppenünk, akik a saját bőrünkön időről időre megtapasztalhatják, milyen balhé lehet pár telefonon küldött meztelen képből, és úgy fújják a legújabb dizájnercuccok nevét és hatóanyagait, mint mi anno töri órán az Aradi tizenhármat.

Mert bizony felnövőben van egy olyan generáció, akik az instant boldogság mellett, a social médiából rájuk nehezedő nyomás és a könnyű pénz ígéretének bűvöletében próbálnak elevickélni a felnőtt élet felé. A kamaszkor senkinek sem egyszerű, nem véletlenül van kulcsszerepe az identitás kialakulásában  ennek a hormongőzös, bizonytalansággal átitatott időszaknak.

Tabuk nélkül

Az Eufória szabadon, természetesen és mismásolás nélkül beszél a társadalom torkán még mindig megakadó tabukról, mint a nemiség – homoszexualitás, transzneműség – kérdése, a droghasználat és a fiatalok vele való érintettsége, a lelkileg bántalmazó családi légkör, a sokak által szégyellt mentális betegségek és hogy milyen apróságokon múlik az, milyen emberek leszünk. A sorozat készítői anélkül bontják ki az egyes rétegeket, hogy ítéletet mondanának egy teljes generáció fölött, és nem feledkeznek meg azokról a felnőttekről sem, akiknek a gyermekei ezek a látszólag gyökértelen, élvhajhász, de törékeny kamaszok. Persze itt is megvannak a tipikus karakterek: a sármos focista, a flúgos plasztik barátnő, a megesett lány, a füvező arcok és a szendéből szex állatkává avanzsáló lúzer, de nem úgy, ahogy azt elvárnánk. A focista igazából pszichopata, a fura lány kicsit fiú és a szülőket sem kell félteni.

Tinik a szomszédból

Ne legyen senkinek illúziója: az Eufória nem csak az amerikai tinikről szól. A sorozat főszereplői élhetnének egy nagyvárosi lakóparkban, egy tanyán,  egy csepeli panelban, vagy épp a közvetlen szomszédunkban is. Az Eufória minden, amivel nem akartunk, nem mertünk vagy tudunk szembenézni.

Ha most, a húszas éveim vége felé visszagondolok, kapásból tudok a serdülőkori környezetemből, több mint tíz évvel ezelőttről is mondani olyan embereket, akik már az általánosban drogoztak, szexeltek és piáltak, akiknek 14 évesen a ribanc vagy a faszom szó használata olyan volt, mint a levegővétel, vagy akik a barátjuk/barátnőjük mellett titkon a saját nemükhöz vonzódtak. Az Eufória pont attól tökéletes, hogy nem bugyuta, rózsaszín mázas tini rinya vagy külvárosi proliparádé, hanem húsba vágó, őszinte és bátor alkotás, ami – az első évad elfuserált zárójelenete ellenére is – megérdemli, hogy egy korosztály kultsorozata legyen.